DEEPFAKE: küszöbön a valótlanság kora? I. rész

I. rész: az álhírektől az álvideókig

A fake news (álhírek) szerepe az utóbbi években tagadhatatlanul megnőtt. Vajon megalapozott ez a nagy közéleti figyelem a téma iránt? Donald Trump 2016-os elnökválasztásakor látott csak a világ álhíreket vagy már korábban is? A digitalizáció növeli az álhírek erejét? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ Buza Ádám, az InfoTárs kortárs mentora. Ádám nem csak egy cikkben, hanem többrészes cikksorozatban tervezi bemutatni a fake news és deepfake jelenségét.  

FAKE NEWS ÉS DEEP FAKE

 

Minden bizonnyal a legtöbbeknek ismerősen csenghet ennek a két angol kifejezésnek valamelyike, legfőképpen azok számára, akik aktívan követnek valamilyen offline vagy online médiumot. A fake news (álhírek) és a hozzá kapcsolódó kifejezések ugyanis az utóbbi évek médiakommunikációjának egyik legfelkapottabb területévé váltak, amik egyre növekvő mértékben tematizálják a hagyományos (mint a TV vagy nyomtatott sajtó) és interaktív médiaformákat (például közösségi média, blogok) egyaránt.

 

Az alábbi cikksorozatban bemutatom, hogy miért lehet különösen megalapozott ez a hirtelen jött rivaldafény, milyen globális társadalmi és politikai vonatkozásai lehetnek az álhírek és a hozzá kapcsolódó „deepfake” jelenségének, ez milyen új lehetőségeket és kihívásokat teremt a világ vezető hatalmainak/centrumtérségeinek, illetve összességében hogyan lehet egy ártalmatlannak tűnő politikai panelből a XXI. század új szuperfegyvere.

 

A globális közvélemény először a 2016-os amerikai elnökválasztás, majd Donald Trump elnöki kabinetjének kommunikációja kapcsán ismerkedett meg szélesebb körben a fake news kifejezésével. Nincs általánosan elfogadott tudományos definíció, azonban az álhírek legfőbb tulajdonságai közé tartoznak, hogy szándékosan alkalmaznak félrevezetést, hamis állítások segítségével.

 

Az álhírek jelensége azonban ettől függetlenül korántsem számít újkeletű dolognak: a szándékos dezinformációra építő hírek már az ókortól kezdve társadalmunk részét képezik. Robert Darnton, a Harvard történészprofesszora már egy 6. században élt bizánci történetíró esetén is felfedezte a “fake news” nyomait: Procopios rosszhírű értesülésekkel tűzdelte tele Justiniánusról írt Anecdota című történeteit, kétségkívül azért, hogy befeketítse a császárról kialakult képet.

 

Az álhírterjedés azonban a mai modern korban lelt igazi táptalajára, a szinte közhelyként emlegetett digitális forradalom hatására mutatta meg igazi erejét. Az internet (esetünkben leginkább a web 2.0) által olyan új lehetőségek nyíltak meg, amelyek soha nem látott interakciót tettek lehetővé a médiatartalmak előállítói és fogyasztói között, illetve elmosták a határvonalat ezen két csoport szereplői között. Emiatt az eddigi történelem során korábban soha nem tapasztalt információ- és hírbőség alakult ki, melynek áramába jóval könnyebben lehet belecsempészni hamisított tartalmakat a korábbi, csekélyebb információs forrásokra építő korszakokhoz képest. Ennek az információdömpingnek a lehetséges következményei lehetnek olyan megváltozott médiafogyasztási szokások, amelyek szintén remek alapot biztosítanak a fake news terjedésének. Pár ilyen jelenség a teljesség igénye nélkül:

 

SEBESSÉG > MEGBÍZHATÓSÁG: az azonnali információcsere terében egyre inkább a hír „elsősége” került előtérbe annak valóságtartalmával szemben. Emiatt a rendkívül gyorsan virálissá váló álhírek akár több százmillió emberhez is eljuthatnak, mire megcáfolnák a tartalmukat.

 

HÁLÓZATOSODÁS: a legtöbb közösségimédia-felület hálózatalapú működési elvéből következően egy adott információ népszerűségét preferálja azok vélt vagy valós minőségével, illetve megalapozottságával szemben.

 

VÉLEMÉNYBUBORÉK: szintén a közösségi médiumok előretörésével került középpontba, szoros összefüggésben áll az előző két jelenséggel is. Arra az egyszerű szociálpszichológiai megfigyelésre épít, hogy a legtöbb ember sokkal hajlamosabb igaznak látni a saját világképébe illeszkedő „tényeket”, mint az azzal ellentéteseket.

 

A hagyományos értelemben vett, túlnyomóan szövegalapú hírgyártásra épülő fake news azonban csak egy viszonylag kezdetleges formája a hírhamisításnak. A szöveges tartalomra épülő hírek valóságtartalmával szemben még így is jóval hamarabb támadhat bennünk szkepticizmus, mint egy olyan tartalommal szemben, amit a saját szemünkkel látunk (fotók), esetleg saját szemünkkel látunk és hallunk egyszerre (videók).
Állóképek hamisítása szintén nem újkeletű technika (gondoljunk csak a lentebb látható hírhedt fotómontázsra, melyben Sztálin mellől retusálták ki a közben „nemkívánatossá” vált Jezsovot:

 

 

Hatalmas változást hozott azonban az utóbbi évek során rohamtempóban fejlődésnek indult mesterséges intelligencia megjelenése. A Google TensorFlow[3] és egyéb ehhez hasonló, viszonylag könnyen hozzáférhető szolgáltatások ugyanis lehetővé teszik, hogy kép- és hangelemző tanulóalgoritmusok segítségével, kellő kép- és hangminta birtokában és minimális hozzáértés mellett szinte bárki létrehozhasson hamisított élőszereplős tartalmakat:

 

https://www.youtube.com/watch?v=cQ54GDm1eL0

 

Az ehhez hasonló technológiára épülő audiovizuális hamisítást nevezzük deepfake-nek, ami a deep learning (mélytanuló) algoritmusok és fake (hamis, hamisítás) szóösszetételéből származik. Eleinte a Reddit felületén közzétett hírességek arcával hamisított pornográf tartalmak közzétételével vált hírhedté a fogalom, azonban a cikksorozat későbbi részeiben bemutatom, hogy az eleinte hírességek személyiségi jogaival súlyosan visszaélő eszközök megfelelő óvintézkedések hiányában hogyan válhatnak adott esetben egy globális politikai válság előidézőivé.